image

Teaház

 

Ezen az oldalon diákjaink saját verseiből, írásaiból olvashatnak:

 

Joháczi Dávid Máté

Őrző rege

Álom szárnyán; világ fáján;

száll az ének; múló képek.

Álom szárnyán; múló képek;

múló én-ek; bennem ébred.

Bennem ébred s újból réved;

múló én-ek; szálló én-ek.

 

Világ fáján nyíló virág;

nyíló virág; millión világ.

Virág magján pornyi élet;

pornyi létem most felébred.

Most felébred, míg regélek;

sólyom szárnyán; száll az élet.

 

A hetedik égbe most fölszálljunk;

s ha fölszálltunk; ránk találunk.

Ránk tekintünk; felébredtünk.

Fölébredtünk, nem révedtünk.

Száll az ének; szálló én-ek;

most felébred s újból réved.

 

Szálló én-ek; percnyi létek;

percnyi élet; ettől féltek?

Ettől féltek; múló élet;

s szétrebbent minden ének.

 

Múló lénye; égbe réved;

égbe réved s száll az ének.

Száll az ének; égbe térnek;

s az égi lények visszatérnek.

Visszatérnek; álomképek;

fejbe szállnak; míg fölébred.


 

Az én példaképem

Az én példaképem a mag, mely fel s le halad.

Le, egyre lejjebb ereszti gyökerét, míg nedvre

nem talál. S ha talál, mint a villám, feltör az égbe,

csak ő tudja, mi lesz belőle.

Az én példaképem a fa, mely magról eredt,

megjárta a mélyt, s most ez égbe törtet.

Lombjának termésével etet vadat, őzet,

ágak árnyékában madár épít fészket.

Az én példaképem a fa, mely országot rejt

maga alatt, országot és népeket, kik alatta

alszanak s belőle esznek. A fa, mely hat alom

felett nőtt s lénye eget, földet összeköt.

 

Az én példaképem az erdő s mező,

mely szépen táncol, ha fúj a szél,

s a természet zeng.

 

Az én példaképem minden, mi él, a moha,

a hegy, az ember s a lény, mi időről időre

pusztul s újra épül.

Az én példaképem a semmi, a mély üresség,

a fekete sötét s a nyugalom, mit sugall magából

eme ősi tisztesség.


 

Az anyag

Kézenfekvő, magával ragad.

Éppúgy, mint a pillanat.

Ragyogó gyémánt, illatokat áraszt.

De por lesz, mert az idő fáraszt


 

Láttam

Láttam erdőt s dús legelőt,

hegyeket s jégmezőt.

Alattuk piciny őzek s disznók legeltek,

nyoma sem volt földi kezeknek.

 

Láttam fajokat semmiből születni,

fénnyel és porral keveredni.

Természettel együtt tenni,

s haláluk után porrá lenni.

 

Láttam háborúkat, vad ütközeteket,

a faj gőgéből származó vétkeket,

éhen halt s felkoncolt tetemeket!

S természetesnek vélték a tetteket.

 

Láttam hitetlen hívőt,

kik meghazudtolták a teremtőt.

Szentek szavával végzetbe vezették őt,

mint paradicsomban az első kettőt.

 

Láttam királyt, ki kiirtotta népét,

s láttam vezért, ki földért adta éltét.

És igást, ki dicsőbb minden nemesnél,

koldust, ki boldogabb a gyereknél.

 

Látok embert, ki állattá fajult,

ki az ételért feldúl egy falut!

Ki addig becsülte éltét,

míg fel nem élte pénzét.

 

Látok hontalant, ki éhez s didereg,

kiben a remény tart csak lelket.

Kiben már megszűnt az erős sugár,

s embernek lenni vad és sivár.

 

Látok embert, kik szárnyra keltek,

könnyedséggel Istenhez mennek.

De könnyel lefogják szárnyuk,

letöri, s nyakuk szegik, ha nincs lábuk.

 

Látok kapzsit, csalót, s magányt.

Igaz, néha e három jó barát!

Kapzsi emberek társakat szednek,

árulásuk után magányba tesznek.

 

Látok életet s halált.

E kettőnek folyton járom nyomát,

mert épp úgy kötelességem életet adni,

mint utam végén csöndben meghalni.

 

Látok mindent, mit nem láttam,

De szemem csukva, így hibáztam.

Az ég vezesse tovább kezem,

s adja, hogy kinyíljon szemem!

 


Schneider Kincső Anna

 

Álmomban felébredek.

Azt álmodom, hogy nem álmodtam,

Mikor arconcsapott egy képzelet

Ebben az ál- valóságban.

 

Álmomban felkelek.

Úgy érzem, mintha tudnám,

Hogy hol vagyok,

Mégsem ébredek.

Csak várom lassan, ahogy

Elsorvadok.

 

Álmomban felébredek.

Tudom, hogy én én vagyok,

De mikor arconcsap egy képzelet,

Meglepődöm, mintha először történne meg.

Tudom, hogy én én vagyok,

De nem emlékszem, hogy engem már

Arconcsapott a képzelet

Ezért meglepődöm, mintha először történne meg.

 

Álmomban pillangó vagyok

Elfelejtem, hogy gondolhatnék

Arra, miért álmodok

De nem érdekel, csak a széllel

Beszállok az ablakon

Mert tudom, hogy nem álmodom.

Hiszen arcon csap a képzelet

Ügyetlenül, váratlanul landolok az arcodon

S felébredek.

 

Nem álom, ez a valóságom?